Ma voltam először Ábellel Apunál. Lassan két éve, hogy elment. Vártam, hogy egy szép őszi, napsütéses napon tudjunk elmenni a sírhoz. Vittünk egy szép fehér rózsát és elmondtam Ábelnek, hogy Papika mennyire szerette volna még látni és hogy ő volt a legjobb nagypapa a világon. Elhalmozta volna a szeretetével, dajkálta volna, vitte volna magával mindenhova, végtelen türelemel tanítgatta volna és mesélt-mesélt volna kisegérről, madarakról, méhecskékről...
Ábel pislogva, nagy szemekkel nézte a potyogó könnyeimet én meg csak puszilgattam, szorítottam magamhoz és csak mondtam-mondtam. Tudom, hogy még nem érti, de ezt még sokszor el fogom neki mondani.
